[Csaladtortenet 2] Menekülés a háború elől

[Nyitrai István]

 Kedves Levelezőtársak! Azt láttam, hogy a melléklet nem jelent meg a listán. Ide másolom, hátha így jó lesz. Menekülés a háború elől:Én 4 éves, nővérem 6 éves volt amikor, 1944 év elején, a háború Budapestet elérte, és a bombázások egyre sűrűbbek lettek. Annak ellenére féltünk, hogy minket, Érd Parkvárosban, közvetlenül ez nem fenyegetett. Mikor már több és rendszeres volt a légi-támadás, a Sóskúti kőbányába mentünk. Ez olyan hely volt, ahova lovas kocsival is be lehetett hajtani. A környékbeliek mind ide húzódtak, a vész elől.Nagyszüleink, Özvegy Édesanyánk, féltett bennünket, és a két eladósorban lévő unokanővéreinket. Így a család elhatározta, hogy mindannyian elmegyünk egy biztonságosabb helyre, édesanyánk nővéréhez, Rédére. A család apraja nagyja útnak is indult. Az út hosszú volt. Kis holminkkal, egy kézi kocsival, gyalogosan tettük meg az utat. Mindenfelé rengeteg menekülővel találkoztunk. Mikor odaértünk, ott is tele volt a falu menekülővel. Rédén egy fészerben szálltunk meg. Egy nagybátyánk otthagyott bennünket, azt mondta, megy Amerikába. Soha többet nem láttuk.A menekülők továbbmentek, mi ott szerettünk volna maradni, de nem lehetett. A németek visszavonulásakor, a nem falubelieket összeszedték, és tovább küldték őket. A családunkat is szétszakították. (A Nagyszüleikkel, nagynénénkkel, egyik unokanővérünkkel, csak jó egy fél év múlva, Érd Parkvárosban találkoztunk ismét.) Mi, hol a visszavonuló magyar katonaság szekerein, hol gyalogosan mentünk tovább, de magunk se tudtuk hová, mert minden felé elirányítottak bennünket.Pápához közeledve, megéltünk egy szörnyű légitámadást. (Ez valószínű az ismert, 1944. március 22.-i légitámadás volt.) A katonai bázist, és Pápát támadta az angol, és szovjet légierő. Szerencsénkre minket behívtak egy katonai bunkerba, ott vészeltük át a támadást. De amikor tovább mentünk, szörnyű látvány tárult elénk. A menekülő civil és katonai szekérkonvojt legéppuskázták. Szerteszét halottak. Sebesült, jajveszékelő emberek. Darabokra tépet és vonagló lovak sokasága fogadott bennünket. Ezt a szörnyű látványt, soha nem tudtuk elfelejteni. Később vagonokba pakoltak bennünket. Már ekkor nem volt együtt a család. Éheztünk, szomjaztunk és fáztunk, nagyon sokat. Amikor valahol megállt a vonat és leengedtek bennünket, elleptük a földet, s keresgéltünk, hátha találunk valami ennivalót. A vadsóska volt a csemegénk.                                             -2-Aztán leraktak bennünket, valahol Ausztria területén, nem tudjuk hol. Sok ember volt ott, olyan gyűjtőtáborfélébe. Voltak ott zsidók is, de őket őrizték. Egy nap kihirdették, hogy tovább visznek bennünket. Viszont aki tudta igazolni, hogy van katona hozzátartozója, azt elvitték családokhoz. Mi nem tudtuk igazolni, és még több, szintén gyermekes asszony volt ebben a helyzetben. Édesanyánk ekkor beteg volt, csupa seb volt a szája. Volt a táborban egy magyar doktornő, aki kezelte édesanyánkat. Mikor édesanyánk panaszkodott a doktornő azt mondta, megpróbál valamit tenni értünk. Úgy is cselekedett. Volt itt egy magyar zászlóalj, mely német parancsnokság alatt állt. Az ottani katonákat hívta segítségül a doktornő. Több katona vállalta, hogy a tábori pap előtt, házasságot köt a bajban lévő asszonyokkal, ha ők is vállalják. Többen ráálltak, köztük édesanyánk is. Átjöttek a pappal és megesküdtek. Még aznap a katonák elmentek a frontra, soha többet nem hallottunk felőlük. Ezek a katonák biztos tudatában voltak tettüknek. Talán azzal, hogy nevüket adták egy névleges házassághoz, életet is adtak nekünk. Igazán megérdemelnék, hogy nevüket megemlítsük, de sajnos nem emlékszünk rá.Előbb egy gyermektelen házaspár fogadott be bennünket, később kikerültünk tanyára egy idős házaspárhoz. Nagyon jók voltak hozzánk. Meghalt a fiuk a háborúban. Könyörögtek, hogy maradjunk véglegesen velük. De amikor lehetőséget kaptunk, hogy haza mehetünk, azt választottuk.    Autóval jöttek értünk. Nagyon szép tájakon mentünk keresztül. Hatalmas hegyek voltak, oldalában volt az út vágva, szerpentineken jöttünk le a hegyről. Útközben amerikai katonai konvojokkal is találkoztunk. A katonák csokoládéval dobáltak meg bennünket, amiért nem haragudtunk meg. Azután vagonokba utaztunk tovább hazafelé, de már nem éheztünk, mert kaptunk konzerveket az útra. Mikor a határra értünk, napokat kellett várni, hogy a szovjetek átvegyenek bennünket. Sokan mondogatták, az is lehet, hogy egyenesen Szibériába visznek bennünket. De szerencsére, ez nem történt meg.Amikor végre Magyarországra ért a szerelvény és megengedték, hogy leszálljunk, sokan leugrottak a vagonból, leborultak és sírva csókolták a földet. Budapesten a Vöröskereszt vendégei voltunk, majd szélnek eresztettek bennünket. Mindenki mehetett haza.                                         -3-Mi este értünk Érdre, már nem mertünk hazamenni, s ott aludtunk a vasútállomáson. Csak egy kofferünk volt. Míg aludtunk éjjel, a kis kofferünket ellopták. Játékaink is ebben a bőröndben voltak, amit a vonaton velünk utazó kis játszótársainktól kaptunk. Én nagyon sírtam, s nem értettem, hogy miért tették ezt velem.Így kissé szomorkásan, korán reggel indultunk haza, az Érd Parkvárosi lakhelyünkre. Amikor a parkvárosi dombtetőre felértünk, megálltunk. Megálltunk s néztük a völgyet. Nagy örömünkre ott állt a kis házunk. Csak álltunk és sírtunk.                                                                                      Ugyan kihaltnak látszott a környék, de egyszer csak nagyszüleink megjelentek a házikó ajtajában. Nagymamánk ernyőt formált a kezéből és úgy nézett, majd futva elindult felénk. Leírni nem lehet azt az örömöt, ami átjárta lényünket. Szinte semmink nem volt, se ruhánk, se élelmünk, de boldogok voltunk.Édesanyánk, másnap azonnal kiszedte a földből azokat az értéktárgyakat, amelyeket elmenetelünk előtt elásott a kertben. Ezekkel elment, hogy élelmet szerezzen. Körülbelül egy hétig volt távol. Már azt hittük nem látjuk többé. Minden nap lestük, mikor tűnik fel a dombon. Egyszer aztán megláttuk. Rohantunk elébe. Jól fel volt pakolva, letette csomagját és lerogyott a földre. Mikor odaértünk, láttuk, hogy nagyon sír, mi együtt sírtunk vele.Írhatjuk nyugodtan, ha vége jó minden jó, mert mi ezt a nem mindennapi kalandot, hála Istennek, szerencsésen megúsztuk. De így utólag is beleborzong a hátunk, ha rágondolunk, hogy milyen kicsin is múlt az életünk.Sajnos e kaland résztvevői közül mára csak ketten, én és nővérem élünk. Így nem volt kit megkérdezzünk az események részleteiről. Amikor e sorokat leírtuk csak saját, zsigereinkbe beivódott, gyermekként megélt, emlékeinkre tudtunk támaszkodni. Budapest, 2012-03-01                                                                                                         Nyitrai Piroska és Nyitrai István