[Csaladtortenet 2] szerzetesrendek pasztorációs tevékenysége

[Mihalik Béla Vilmos]

Kedves Pali!

Balás István már felhívta rá a figyelmet, hogy a reformáció és a török
hódítás következtében lebomló katolikus egyházi struktúra az
újjászerveződés hosszú folyamatában nem volt képes elegendő számú papot
állítani, így óriási szerep jutott a szerzetesrendeknek. A Hódoltságban
alapvetően egy kettős struktúra alakult ki, amelyre a Miklós atya által is
említett Molnár Antal hívta fel a figyelmet: a Hódoltság déli területein
(pl. Temesvár, Belgrád, Bosznia) a Szentszék, azon belül is főként a
Hitterjesztés Szent Kongregációja (Propaganda Fide) által szervezett és
támogatott missziós struktúra működött, eleinte vegyesen jezsuita és
ferences részvétellel, később már egyértelműen a bosnyák ferencesek
vezetésével.
A Hódoltság északi területein a magyar katolikus hierarchia támogatta
missziók tevékenykedtek. Ebben, bár óriási szerepük volt a ferenceseknek is
(pl. Szeged, Gyöngyös), alapvetően a jezsuiták missziós állomásaira
támaszkodtak (Pécs, Andocs, Gyöngyös, rövid ideig Kecskemét). Azonban egyes
magyar püspökök törekedtek arra is, hogy bár a Magyar Királyság területein
is híján voltak elegendő számú papnak, a Hódoltság jelentősebb településein
biztosítsanak világi pap-plébánost is, ezért volt az egri egyházmegyében
pl. Gyöngyösön (a jezsuiták és ferencesek mellett!), Jászberényben a 17.
század második felében szinte mindvégig plébános. De a ma már az olyan
kevéssé jelentős településen, mint Hort is volt plébános (Király Mihály),
aki bár a Hódoltságban élt és tevékenykedett, az egri káptalannak is tagja
lett.

Azonban nem csak a Hódoltság területén volt hasonló a helyzet. Olyan
nagyobb és jelentős településeken, mint pl. Eperjes szabad királyi város,
Szatmár vagy Nagybánya a 17. század végén, 18. század elején is a helyi
jezsuita misszió, rezidencia vezetője (superior) volt az egri püspök, mint
főpásztor által beiktatott, megerősített plébános (hasonlóan Kisszebenben,
Szendrőn, Homonnán a ferencesek, Késmárkon, Tőketerebesen a pálosok, stb.).
A dolog azért is különösen izgalmas, mert a jezsuita rendalkotmány
kimondta, hogy a rend missziós tevékenysége miatt tilos jezsuita
szerzetesnek plébániai szolgálatot ellátnia. Azonban a magyar struktúra
olyan fokú paphiánnyal küszködött, hogy itt a rend ettől eltekintett.

A világi pap és a szerzetes-plébánosokon kívül meg kell említeni még a
licenciátusokat. Ők világi emberek voltak, akik a legközelebbi plébános
felügyelete mellett bizonyos egyházi funkciókat gyakorolhattak, ezért
világi prédikátoroknak is szokták őket nevezni. Bár az egyház nem minden
szentség kiszolgáltatására adott nekik felhatalmazást, a nagy szükség miatt
temettek, eskettek, kereszteltek, prédikációkat tartottak, oktatták a
falvak lakosait a katekizmus alapján. A 17. század közepén az egri
egyházmegye hódoltsági területén egy plébános alá akár 5-6 ilyen
licenciátus is tartozhatott.
A török kiűzését követően a licenciátusok intézménye lassanként megszűnt, a
18. század közepére fokozatosan eltűnt, ahogy a katolikus egyházszervezet
ismét kiépült. De számosan találkoztunk már azzal, hogy a bába részesítette
a gyermeket szükségkeresztségben, vagy az iskolamester keresztelt. A
bábákat a plébánosnak kötelező volt oktatásban részesíteni a megfelelő
keresztelési formulákról, ezt zsinati határozatok írták elő. Az
iskolamester pedig tulajdonképpen a licenciátus funkció továbbélése volt, a
18. század elején van olyan adatom, hogy a korábbi licenciátus a plébánia
létrejötte és a plébános beiktatása után iskolamesterként működött tovább.
Az iskolamester még ekkor is kántorként, orgonistaként és sekrestyésként
továbbra is részt vett a szentmise körüli szolgálatban, szombatonként pedig
katekézist tartott a gyermekeknek, s sokszor írni-olvasni tudása miatt ő
volt a falu jegyzője is! (E sok funkció ütközése miatt komoly problémák is
keletkeztek) De olyanra is találtam adatot, hogy harangozó keresztelt.

A lényeges még az, hogy a plébánosnak, ha hosszabb időre távol maradt
egyházától, gondoskodnia kellett megfelelő helyettesről. Ez lehetett egy
közeli község másik plébánosa, vagy egy szerzetes. Azonban nekik is kellett
- elvileg - írásbeli engedély felsőbb egyházi szintről (elvileg püspöki
vagy püspöki helynöki engedéllyel, de - bár forrásom nincs rá - meglátásom
szerint a püspök delegálta ezt a jogot espereseknek is). Hasonló volt a
helyzet az átmeneti időszakban két plébános között. Noha ha egy plébános
kinevezést kapott egy új településre, addig korábbi
lelkipásztori-szolgálati helyén kellett maradnia "ügyvivőként", amíg az új
meg nem érkezett. De adott esetben ilyenkor is van példa szerzetesek
engedéllyel történő plébániai szolgálatára.
A másik jelenség, hogy a nép körében missziót végző szerzetesek a misszió
idején plébániai szolgálatot láthattak el, akkor is, ha volt ott plébános.
Ez nem feltétlenül jelentett anyakönyvi cselekményt, akár egy szentmise
tartása is ide tartozott. Azonban ehhez is feltétlenül felsőbb egyházi
jóváhagyásra volt szükség. A 18. századi eleji zsinatok és egyházmegyei
statútumok folyamatosan megismétlik azt a rendelkezést, miszerint a
plébános körültekintően vizsgálja meg, hogy az adott szerzetes, pap
rendelkezik-e a megfelelő jogosítványokkal, engedélyekkel lelkipásztori
működésre, szentségek kiszolgáltatására, nehogy eretnek, oda nem illő,
botrányos cselekedet történjék.

Üdv,
Béla