[Csaladtortenet 2] Görgey

[Szepesházy Imre]

Az alábbi cikket kaptam! Szerintem érdemes elolvasni!

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám


MÓRICZ ZSIGMOND: GÖRGEY ARTÚR
Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítõk egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt [*] akirõl csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak s a legenyhébb amit róla mondtak, az volt, hogy: «hogy nem akad egy tiszta szívû magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót.»

Az elnyomattatás, a nemzeti reménytelenség korát azért élhette át a magyart, mert volt egy istene s volt egy sátánja. Attól mint a reménycsillagtól várta a holnapot, ezt mint egy fekete átkot felelõssé tehette a tegnapért.

*

Azért a Görgey elleni gyûlölet sohasem ért el, meg sem közelítette intenzitásban a Kossuth-imádat hõfokát. A Kossuthért érzett lelkesedés a legmélyebb kisgazda-rétegig egyenlõ volt, a Görgey elleni ádáz indulat inkább csak egy intellectuel elemé volt, ábrándozóké. Tudomást vett róla mindenki s a tényt, hogy elárulta a hazát, elkönyvelték, de ehhez mindig volt valami hozzátenni való a komolyabb gondolkozásúaknál, valami olyan, hogy: nem lehet egyet felelõssé tenni mindenért...

S már abban a korban, a mult század végén, a magasabb rétegekben meg is indult a Görgey-revízió. Én, aki fanatikus anyának a hatása alatt nõttem, osztoztam gyermekül a hazaáruló elleni dühben s roppant megütõdés volt számomra, mikor nagybátyámtól, aki szellemi nevelõapám volt, s Gyulay Pál külsõbb baráti köréhez tartozott, könnyed s tiszta felmentést kaptam Görgeyre. De még úgy érettségizõ diákkoromban is, emlékszem, volt bátyámmal egy csatám, amikor a Debrecenben kisdiákkoromban hallott érvvel támadtam meg: «Mért hallgatta Sámsonból a debreceni csata ágyúdörgését tétlenül, mért nem jött Nagy Sándornak segítségére.»

Nagybátyám, aki nem volt tudósa a harcok részleteinek, nem tudott válaszolni s én büszke voltam gyõzelmemre.

Csak késõbb, egyetemi éveim után, ismerkedtem meg a Görgey-kérdéssel jobban s mire harmincéves lettem, regényt akartam írni 48-ról, amelynek már Görgey volt a hõse.

Ekkor történt, hogy miután már hatalmas könyvgyûjteményt állítottam össze a forradalomra vonatkozó mûvekbõl, amelynek alapja a Görgey István munkája volt, váratlanul megjelent magyar nyelven Görgey Artur: «Mein Leben und Wirken in Ungarn, im Jahre 1848/49» c. könyve.

A könyvet azonnal, mohón s egyszerre elolvastam s teljes hatása alá kerültem ennek a nagyszerû mûnek, amely egy rendkívüli lélek személyes szuggesztióját a jóakaratú s befolyást akaró lélekre.

- Milyen rettenetes, - mondtam a feleségemnek, szegénynek, - hogy itt él még a hõs és nem mehetek el hozzá, nem beszélhetek vele és nem szoríthatom meg a kezét ennek az élõ vértanunak.

- Miért nem? - mondta õ, aki velem olvasta végig a kétkötetes nagy mûvet. - Menjen el hozzá s kérje meg a hozzátartozóit, hogy fogadja ...

Azonnal elmentem.

Ez 1912 tavaszán volt. Úgy emlékszem. Valahol az Akadémia közelében lakott. Az unokahuga fogadott, Návay Lenke, aki hû gondozója, s lelki társa volt, mert Görgeyt sok balságban az a szerencse érte az élettõl, hogy családi körben istenítõk és imádók vették körül. Amit az öccse csinált vele, az szinte történelmi csoda: Görgey István egy hosszú életet szentelt annak az egyetlen célnak, hogy bátyjának lankadatlanul tüzes Eckermannja, imádója s sorsának igazolója legyen.

Návay Lenke ismerte a nevem s megígérte, hogy bár a tábornok idegen s új embert már nem akar megismerni, mégis megpróbál kieszközölni egy fogadtatás nála.

Két nappal késõbb már szemben ültünk a tábornokkal.

Görgey már akkor igen öreg volt, 94 éves. Meglepett, ahogy felállt, hogy alacsony ember. Vékony, kis meggörnyedt, elõreesett fejû, kutató szemû öregúr volt. A feleségem ráesett a kezére s megcsókolta azt, õ elkapta a kezét s erõszakkal õ is kezet csókolt a fiatal asszonynak... S már könnyes lett a szeme.

Egy angol könyv volt a kezében: mosolyogva, rekedtes hangon beszélt, valami olyat mondott, hogy most tanult angolul, néhány év alatt perfekt angol lett. Marczalitól kapta azt a könyvet, amit épp olvasott ...

Néztem õt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét.

- Tábornok úr, - mondtam, - ha ön akkor nem harmincéves lett volna!

A tábornok fölriadt s egyszerre láz és pirosság öntötte el az arcát.

- Igen! - mondta s éreztem a kirobbanó hévben, hogy akkor igen, akkor, a detronizáció után, elfogatta volna Kossuthot, az egész fecsegõ fiskális bandával ...

Én akkor nagyon benne voltam könyvének a legmélyebb érzéseiben, életének valósággal a titkait éreztem s minden szó, amit mondtam, pontosan gyujtott s a tábornok nemsokára csodálatos, vallomásszerû szavakat dördült ki magából. Pillanatok alatt oly közel voltunk a legfõbb problémáknál, mintha együtt éltünk volna a nagy idõben. Hiszen már régen elmentek akkor a bajtársak s mindazok, akik egész közelrõl ismerték az õ lelkivilágát. Hatvanhárom éve élt már egyedül lelkének titkaival s most, egy-egy szó bombájára, kitört belõle a védekezés, a titkok leleplezése. Örök kár, hogy akkor pontosan le nem írtam az összes szavait, de bele akartam építeni a Regénybe ... Aztán nemsokára jött a Világháború s epizóddá mosta a szabadságharc hõskorát.

De akkor Görgey szenvedélydúlta lelkiségének roppant titkait robbantotta. ki.

- Az apám! - kiáltott fel égõ szemekkel, belerekedve rekedt hangjának legmélyebb dühével, - az nem volt ember! Az egy lump volt... Az anyám!... Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom és azt kiáltottam: «Anyám!» És láttam õt az égben...

Némán és megdöbbenve égtem.

- Tábornak úr, - mondtam, - önnek fiatal felesége volt.

A tábornok könnyes indulattal rivallt:

- Az nem tartozik ide... Az nem számított... Arról ne beszéljünk! Az semmise volt!

Oly rendkívüli izgalom vett erõt rajta, hogy Návay Lenke ijedten integetett a háta mögül, hogy elég, ne szóljak többet...

A tábornok, öklét összeszorítva, gesztikulált s hörgõ hangok szakadtak fel belõle...

Mikor eljöttünk, Návay Lenke, aki szintén mélyen meg volt rendülve, csorgó könnyeit törölgetve mondta a másik szobában:

- Évtizedek óta vagyok mellette, de ilyen izgalomban még nem láttam... Nem hiszem, hogy valaha hallottam volna, hogy a szüleirõl beszélt volna...

Akkor egy cikket írtam az élõ vértanuról a Nyugatban. Utána meghívást kaptam Visegrádra s meglátogattam. De akkor nyugodt volt és szelíd. Csodálkoztam, hogy megismert s szeretettel szorongatta a kezem s kért; hogy sokszor jöjjek el hozzá.

Többször nem mentem. Beteg is lett s a családot izgatta, hogy a búcsúzásnál sírt és megölelt.

*

Ez a találkozás perdöntõ volt. Róla való érzéseimet örökre befolyásolta s ítéletemet megszabta az egész ember s az egész hõsi élet felõl.

- Ez volt a magyar história legnagyobb kondottierije, - mondtam róla.

Görgey harminc éves volt, vagyontalan, állástalan senki, mikor belépett a forradalom harcába. Nem volt semmi vesztenivalója. És nem volt keresnivalója sem.

Ha kondottierinek mondom, ez csak azt jelentheti, hogy egy tönkrement élet vállalkozója volt. Eszmék szerzõdtették a harcra, de tisztán a kard embere volt, nem az állameszméé.

Nem volt ezzel az országgal semmi koncepciója. Nem volt az életével sem. Nem akart hódító lenni s nem akart államalkotó sem.

Rendkívüli katonai zseni volt, aki ezzel a zsenivel nem akart alkotni, nem akart uralkodni, nem akart uralmat alapítani, sem magának, sem az államnak. A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem fõhatalom, sem jutalom.

Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más.

*

Görgey Artúr régi magyar nemes család gyermeke volt. Családja német eredetû, de oly régi, a XII-ik századig megy vissza a családi genealógia, hogy a germán vér, beházasodások vérkeveredése útján, már régen eloszlott, hacsak közvetlen édesanyja révén fel nem frissült, hiszen anyja szepességi német polgárleány volt. Ettõl eltekintve bízvást lehetne tipikus magyar nemes család ivadékának tekinteni.

Apja pláne egy tipikus magyar könnyelmû úr volt, akinek kezén az utolsó fillérig elúszott, ami az õsi birtokból még reájuk maradt. Annyira elúszott, hogy az apja önmagát is, gyermekeit is a legmélyebb ínségbe sodorta.

Ez az anyagi romlás a gyermek életét megmérgezte. Végtelen önérzet, büszke jellem volt ez a fiú, aki nem akart katona lenni, csak azért ment erre a pályára, mert tizennégy éves korában, érett ésszel belátta, hogy más útja nincs, csak ha felveszik ingyenes növendéknek egy katonai iskolába. Itt volt aztán huszonhét éves koráig; a császár katonája. Békebeli katona, aki a létminimum alatt megszabott zsoldból élt s akinek még hadnagy korában is reggelije komiszkenyér volt, ebédje komiszkenyér, s vacsorája komiszkenyér, mint maga írja egy levelében: s olyan ember szava ez, akinek hinni kell. Végre tökéletesen felõrlõdött s bírhatatlan volt a tiszti proletárságban való tengõdés.

Kilépett, fényes bizonyítványokkal s végkielégítés nélkül, s elindult, hogy tudományos pályára menjen, vegyész akart lenni, egyetemi tanár.

De az apai örökség, a született dac nem bírta ezt sem: a laboratórium szívós és igénytelen alázatosságát. Nem született remetének, sem aszkétának. Voltak ugyan hajlamok benne erre is, de ugyanolyan, vagy még szélsõségesebb vágy a dicsõségre. Egyszerre vad és felelõsség nélküli lépéssel kidobta magát errõl a vonalról is.

Éppen 1848 tavaszán, ismeretlen, vagy fel nem derített s nem tisztázott módon házasságot kötött s otthagyta az egyetemet s hazament nagynénje birtokára gazdának. Prágából Bécsen és Pozsonyon át került haza az árvamegyei Toporcra s útközben megérezte a márciusi napok lélekzetelállító lehelletét; Pozsonyban a karzatról megnézte az ország nagyjait a diétán s mikor új otthonába ért; láng és tûz gyötörte, s teljesen alkalmatlan volt arra, hogy egy középszerû nénike kisegítõ keze-lába legyen: beállott katonának.

Belerobbant a kitört forradalomba.

*

Ime itt áll elõttünk egy harminc éves fiatal férfi, aki az életnek szokatlanul nehéz iskoláját végezte el. Aki megtanult a minimumból megélni az élet minden javait lenézni, s önérzete maximumát élvezni.

Itt áll egy fiatal férfi, akinek semmi igénye nincs testiekben, de a legmagasabb követelésekkel áll szemben önmagával s az élettel úgy szegül szembe, minden ponton s minden irányban, hogy csak a legnagyobb munka s a legnagyobb érvényesülés érdekli.

Politikával sohasem foglalkozott. A nemzet életérõl keveset tud. A nagy és ragyogó koreszméknek odadobta magát, de nem tudja, hogy ezek az eszmék hova vezetnek. Sem tudása, sem kritikája nincs a tömegek, a nemzet életének kérdéseiben.

Semmiben sem bízik, csak önmagában. Semmi irányító számára nincs, csak a zsenije. Semmi segítségre szüksége nincs, csak önmagára.

Valósággal ki van cizellálva, mint a damaszkuszi penge. Hajthatatlan egyéniség, amely csak egy irányt ismer, a harcot.

Ezen a téren lángész, amely visszafojtva, fenyegetõ megsemmisülésre ítélve retteg az élettõl. Villámgyorsan ítél, s ítélete mellett kitart. A döntõ szót õ mondja ki s vaserõ és acélfizikum szolgálja. Amit akar, arra életét játszva teszi fel.

Kardot köt végre s az a kard úgy van odanõve az oldalához, s a jelleméhez, hogy a kettõ többé elválaszthatatlan: egyszál kard: ez õ.

*

1848 májusban azt az értesítést kapja István öccsétõl, aki Pesten él, hogy a forradalom kitört, a honvédhadsereget szervezik. Azonnal ír neki, hogy ha mint kvietált fõhadnagyot, századosi rangban fölveszik, jelentkezik.

Fölvették. Május 24-én indul, június elején Pesten van.

Egész szeptemberig lógós, vagy lényegtelen faladatokkal van megbízva.

Szeptember elején õrnaggyá nevezik ki s megbízást kap, hogy Szolnok megyében újoncozzon s szervezze a nemzetõröket. Itt összezördül, ridegen s kegyetlenül a vármegye uraival.

Szeptember végén a csepeli Duna mellett, mikor Jellasich már rohamléptekkel közeledik a magyar fõváros felé, katonai kordon tartásával bízzák meg. Itt szeptember 29-én elfog s fõbelõ egy mágnást.

Ez a tette belesüvölt, beleordít a közvéleménybe: az elsõ terrortett.

Nevét a hír szárnyára kapja.

Pár nap múlva vakmerõ levélben kritizálja, az országgyûlés elõtt, a fõvezér, Móga tábornok, hadászati tetteit s jellemét.

Okt. 4-én megbízást kap, hogy különítményével vonuljon a horvátok ellen s beosztják a legszélsõségesebb politikus katona; Perczel Móric alá. Négy nap alatt, a legrenitensebb módon, fõvezére parancsainak sutbadobásával az õ munkájának eredménye a Jellasich erejének szétszórása. Perczel október 6-án fõbe akarja lõni. Október 8-án ezredessé léptetik elõ.

Három nap mulva Kossuth személyesen fogadja s megbízza azzal, hogy azonnal menjen a feldunai hadakhoz, amelyek Bécs ellen indulnak, titokban tábornokká kinevezve s az összes magyar hadak fõvezéri megbízásával.

Fatális omen: Ozoránál, október 6-án egy századdal fegyverlerakásra kényszerít egy horvát ezredet. Egy évvel késõbb az õ világosi fegyverletétele miatt fõbelövik vagy felakasztják mindazokat, akik a nagyszerû harcnak hõsei lettek.

Egy hónap alatt a névtelen senkibõl a legmagasabb polcra jut, a dicsõség és a hatalom maximumát éri el, aminél többre nem is viheti.

Egy hónap alatt lógós századosból tábornak s a magyar hadak fõvezére: a következõ lépése már nem lehet szolgálati, csak egyéni.

Ezt a lépést azonban sohasem teszi meg.

*

Megmarad katonának, megmarad eszköznek a politikai hatalmak kezében. Megmarad l'art pour l'art mûvésznek a csatamezõkön.

Megható s megdöbbentõ végigkísérni pályáján. Ahogy a mezítlábas honvédeket szakszerû hõsökké s félistenekké képezi ki.

A schwechati csatától végig a téli hadjárat mesébe illõ útján eljut odáig, hogy február elején már mindenki retteg tõle s Kossuth féltékenységbõl megfosztja a fõvezérségtõl s fölibe emeli Dembinszkyt, a lengyel tehetetlen öreget.

Közben meg kell tennie elsõ politikai lépését, mert a kard politikai hatalommá teszi: kiadja a váci kiáltványt, amely a lojális hûség s a forradalom elleni hadüzenet jelszava.

Ezt a jelszót azonban nem a lelke diktálja, hanem a katonai helyzet kényszerûsége.

Ha ezt a jelszót politikai meggyõzõdése diktálja: kezében a jövõ.

Kezében van az a politikai kibontakozás, amelyet csak tizenkilenc év mulva, annyi vérveszteség s annyi szenvedés után ér el Deák Ferenc.

De nem volt politikus. Saját kiáltványát nem tudja elbírálni. Annak súlyát nem érzi.

Mint letett fõvezér február 12-tõl március 31-ig alárendelt szerepet visz Dembinszky, azután Vetter fõvezérlete alatt s megelégszik azzal, hogy egyiket a másik után lehetetlenné teszi.

Április 1-én újra kinevezik ideiglenes fõvezérré s most jön egyszerre a honvédcsaták diadalmas, csodálatos útja. Gyõzelem gyõzelemre.

Mit ér: a politika idegen terület neki.

Április 8-án Kossuth négyszemközt megsejteti vele, mire készül. Vagy nem érti, vagy nem akarja tudomásul venni. Bár egész lelke ellenszegül, a négyszemközti beszélgetés után, mikor Kossuth a tisztikar elõtt szónoklatot tart, amellyel elõ akarja õket készíteni a detronizációra: õ hallgat.

S mikor április 14-én hírét veszi a debreceni államcsínynek, felháborodik, - és bevonul az esküszegõ kormányba hadügyminiszternek.

Ettõl kezdve lelke meghasonlik.

Útja a katonai csodatételek s a katonai elcsüggedések zavara.

Már ott áll, hogy bele kellene avatkoznia, neki kellene kézbevennie a politikai diktatúrát. Hiába vannak, akik tanácsolják neki, nem meri, nem vállalja, nem látja tisztán az utat.

S lehanyatlik dicsõsége napja. Megtörik a félisteni nimbusz. Úgy jár, mint a remek színész, akinek elfogyott a szövege s õ nem tud magának új felvonást írni.

Még ravasz is lesz, mint a gyönge; mert gyönge a politika útvesztõiben. Eltéved s már nem tudja, hova lépjen, mit tegyen. Kiad egy manifesztumot, amely megcáfolja a váci kiáltványt s «az esküszegõ rút dinasztia ellen» köti le magát...

Közben fantasztikus gondolatai vannak, hogy Buda elfoglalása után, mint gyõztes a határra vonul s felszólítja a császárt a kibékülésre.

Megzavart elme. Idõfecsérlés. Már céltalan, mint katona is. Debrecenben õ hûti le a békepártot. A vágmenti hadvezetése boldogtalan. Csüggedt. Meghasonlik önmagával. Érzi, hogy a magyarok fogják felakasztani. Elbocsátását kérje?... Megrendül benne a hit. Már kirepül a jelszó, hogy áruló. Holott õ «mindig a népért küzdött, soha a kormányért.»

Elmozdítják a hadsereg élérõl, de mielõtt tudomásul venné, jön a komáromi csata, amelyben életének legfényesebb tettét hajtja végre; megsebesült, helyén marad s megválasztott fõvezérré deklarálja magát.

Beteg. Apátia. Eltávozása felbontaná a hadsereget s ezzel vége volna azonnal az egész harcnak...

Rimaszombatban tárgyal a maga szakállára az orosz követekkel. De 25.000 emberével kétségbeejti s leköti, foglalkoztatja a 130.000 fõnyi orosz hadsereget.

- Nem lehet diktátorrá tenni, - mondja Szemere, - urunk lenne.

S jön a vég... Szeged, Arad.

Jön végre a félnapos diktatura: leteszi a fegyvert.

*

Leteszi a fegyvert, de hogy teszi le.

Leteszi, mint katona s mint a politika analfabétája.

Leteszi, mert nem szereti a vért feláldozni, ha van menekülésre lehetõség. Hiszen, ha hõsi harcban el akarta volna veszteni a hadseregét, számtalanszor megtehette volna, de õ mindig megmentette a hadat. Megszökött a leglehetetlenebb kelepcékbõl. Az elsõ váci szökése fel a bányavárosokba s a második az orosz hadak roppant tömkelegébõl Miskolc felé. Megszökik Tokajnál s kikerüli Komáromnál és utolsó utján is épen érkezik meg kerülõ úton a Berettyó mellett Debrecen s Szeged felé...

Aradon sem akar tizenötezer embert lemészároltatni, mert szüksége van az emberre a hazának.

S leteszi a fegyvert az orosz kezébe. Megvetõ szavakkal illeti az osztrák hadsereget, amelyet mindig tönkre csépelt, bárhol is találkozott vele: az osztrák hadsereget, amelyet soha úgy senki meg nem alázott, mint õ.

És ezzel örök és végzetes sebet üt az osztrák hatalom szívében.

Leteszi a fegyvert, mint egy kondottieri, akinek a kard becsülete mindennél fontosabb.

Letehette volna úgy, hogy békejobbot nyújt a hatalomnak, amely itt marad felettünk, akinek napok mulva ki vagyunk szolgáltatva.

Nem az volt az árulás, hogy letette a fegyvert, hanem az, hogy megölte a politikai gondolatot: a nemzet s a hatalom kibékítését.*)

* Hegedüs Loránt mult vasárnapi cikkében a Pesti Hirlap-ban a Pethõ könyvével foglalkozva igen fontos szempontot vet fel. Azt állapítja meg, hogy Trianonban benne van a Görgey s a Kossuth világosi ténye. Görgey a szabadságharc alatt, amint én is konstatálom, a legnagyobb csapást mérte az osztrák hatalom katonai presztizsére s ezt még fokozta s nyilvánvalóvá tette, mikor a fegyverletételnél kijelentette, hogy a fegyverét csak az orosznak hajlandó átnyujtani, különben inkább lekaszaboltatja magát és seregét, de olyan ellenségnek meg nem adja magát, amelyet a harctéren minden egyes esetben megvert. Ebbõl Ausztria és Oroszország közt egy messzemenõ hiúsági s féltékenységi ellentét fejlõdött ki, s «ennek a következménye volt, hogy a krimi háborúban Ausztria szerzõdése ellenére Oroszország ellen dolgozott és viszont Ausztriának ezt a világosi napokból kisarjadt tettét Oroszország sohasem feledte el; ez a féltékenység hozta azt a Balkán-politikát, amelynek végeredménye a világháború lett. Trianonban tehát benne van Kossuth és Görgey szereplése.»

Ez a gondolat igen fontos és helytálló s vezérfonala lehet a világháború-kérdés tanulmányozásának.

Meg kell azonban vizsgálni azt, hogy Görgey részérõl helyes volt-e a magyarság szempontjából ez a lépés.

A Rákóczi-féle vesztett forradalom után vetõdött fel elõször, hogy a magyar koronát felajánlották Nagy Péternek, az orosz cárnak. Ugyanígy, a vesztett forradalom után támadt az idea, hogy Magyarország orosz protektorátust kérjen.

Magyarországot Szent István szakította el Kelettõl. Hogy helyes volt-e, azt ezer év mutatta meg. Ha Szent István a Kelettel marad, akkor Magyarország régen beolvad az orosz imperiumba. Ugyanez történik a Rákóczi-Bercsényi-, vagy a Kossuth-Görgey-indítvány esetén is s ma benne volnánk az orosz világban.

Magyarország, bármi is az ezer év elõtti eredet kérdése, már akár a honfoglaló magyarság hozta az egész ethnost, - mint a régi históriai felfogás tanítja, - akár a honalapító turk magyarság olvadt bele az itt talált ugor stb. eredetû magyarságba, ahogy a Nyugat legutóbbi számában Marjalaki Kiss Lajos tanulmánya keresi az utat: bizonyos, hogy az utolsó évezred a magyarságot Nyugat gyermekévé tette. Keleti gyökereken eredt, de nyugati az egész kultúránk s világ- és életszemléletünk: ezt az orosz abszolutizmus csak összetörhette s megsemmisíthette volna.

Vagy ki vágyik az orosz befolyásra, akár a multban, akár a jelenben?

Ha Görgey vetette fel ezt a gondolatot, nem valószínû, hogy Bercsényit akarta volna követni. Õt legfeljebb a katonai helyzet sodorta felé. Kossuthnál inkább el lehet képzelni a történelmi hatást, de azt is, hogy el tudott képzelni valami mentõ lehetõséget a saját kormányzósága maradandóvá tételére. Görgey semmiesetre sem gondolt uralmi valószínûségre a saját számára.

Akárki vetette fel, szerencsétlen gondolat volt.

A Görgey részérõl még szerencsétlenebb, mint bárki mástól, mert ellentétben áll egész gondolatvilágával. Görgey számára csak a Deák Ferenc késõbbi koncepciója volt lehetséges. A váci kiáltvány adója csak azon az uton mehetett amelyiken elindult. Az helyes lehetett volna, hasznos és hatékony. De csak akkor, ha valami következetesség és céltudatosság lett volna benne.

Görgey azonban nem volt politikus, nem volt koncepciója a magyarság számára. Nagy mûvész volt, a maga nemében alkotó zseni, de nem volt üzletember. Ahogy a világ legnagyobb költõje sem alkalmas a legegyszerûbb könyvesbolt vezetésére. Görgey katonai lángész, lírikus, mint egy Tyrtaeus, s nem értett ahhoz a bolthoz, amit úgy hívnak, hogy Magyarország.

Amit tett, tette mint katona, aki kénytelen volt politikai tényt is cselekedni.



Csodálatos szeszélye a sorsnak, hogy életben maradt.

A nemzet szemében ez volt a legfõbb bûne. Ezt nem lehetett s ezt nem tudták megmagyarázni két emberöltõn keresztül.

*

Õ nem érezte soha, hol tévedett. Nem érezhette, mert egyetlen gondolata sem volt abban az irányban: nem volt politikus.

Fiatal ember volt, akinek nem volt ideje bölccsé öregedni. Túlgyorsan jutott el a legmagasabb fokra s túlrövid ideje volt megérlelni az életet.

Szakember maradt a katonai mezõkön, a legnagyobb zsenik közül, de nem nyerte el az élet politikai bölcsességét.

Históriánk három legnagyobb hadvezére: Mátyás király, Bethlen Gábor s Görgey Artur.

Az elsõ kettõ azonban nem a harcért harcolt. Nekik a harc arra való volt, hogy politikai céljaikat elérjék. Mátyás nagy európai birodalmat akart alapítani. Meg akarta szerezni a magyarság számára a döntõ szót Nyugateurópa felett. Bethlen Gábor szintén Nyugatra tört, mert a magyarnak ezer év óta csak a Nyugat a vágyak s a reménytelenségek világa.

Egyikük sem nyert a Nyugat képviselõi felett olyan ragyogó gyõzelmet, mint Görgey s milyen tragédia: Görgeyt a Kelet teperte le.

Görgey, mint jelenség inkább egy idegenhez hasonlít e földön, aki mint vendég jelent meg, hogy a legnagyobb hadvezéri tetteket hajtsa végre ezeken a síkokon: Savoyai Eugénhoz, a török hatalom összetörõjéhez. Eugén sem volt politikus, csak katona s csak a had mûvésze. El is pusztult a politika labarinthjaiban, mert neki sem adatott meg, hogy a tömegek életének titkos vonalait megértse.

Így Görgey másodrendûvé vált a nagy Politikus mellett: Kossuth árnyékában kellett maradnia. Olvasom leveleit, gondolatait a politika dolgairól késõbbi idõkbõl: nem tisztult ki elõtte azontúl sem, sem a magyar, sem a világpolitika. Nem látott bele a jövõbe. Hitet tesz, hogy a monarchia szét nem bomolhat mindaddig, míg Európa térképe tökéletesen meg nem változik. Ugyanabban az idõben, mikor Kossuth teljesen s végzetesen látja a nemzetiségi kérdés problémáját.

Mindegy: Görgey nagy ember volt, szakember, de a maga nemében a legnagyabbak közül való.

Áruló?... Soha!... Egyetlen gondolatában sem volt. Az az epizód kitünõen jellemzi mikor egy vidéki állomáson késõbb felismerik s megabcugolják, Az állomásfõnök felajánlja szobáját, nem fogadja el, lefekszik egy fapadra s a legnagyobb nyugalommal elalszik. A tömeg közel jön s megdöbbenve látják, hogy az áruló milyen édesen tud aludni a fertelem és utálat tengere közepett.

Görgey nyugodtan alhatott, lelkiismeretét semmi sem bánthatta. Kötelességét híven teljesítette s az a büszke öntudat élhetett benne rendületlenül, hogy a magyar kardnak, a magyar vitézségnek õ volt utolsó legendás hõse.

Tisztelet adassék a nagy katonának, akinek nem adatott meg, hogy örömét érezhesse hõsiességének.


[*] Néhány héttel ezelõtt egy Kossuth-életrajz alkalmából Kossuthról írtam ezeken a lapokon. Különös, vagy inkább korjelzõ, hogy most könyv jelent meg Görgeyrõl. Pethõ Sándor kitünõ munkája: "Görgey Artur. Genius kiadás". Pontos, tudós és érdekes munka, eddig a legjobb vezérfonal a Görgey-kérdésben. Nem csak a hõst, a kort is tökéletesen adja.


-----
A(z)  üzenetben nem található vírus.
Ellenőrizte: AVG - www.avg.com
Verzió: 2013.0.2897 / Vírus adatbázis: 2639/6085 - Kiadás dátuma: 2013.02.06.