[Csaladtortenet 2] Egy történet a hazaárulásról

[Ágnes Vezér]

Kedves Családkutató társak,

Az alábbi történetet a facebook ról loptam. Nem a kutatásról szól, hanem a
családról , emberről, ősökről és legvégső sorban saját magunkról. Azoknak
szól, akik itt rendszeresen csatáznak egymással. Érdemes elolvasni:

Írok, mert düh van bennem. Akkora düh, hogy üvölteni tudnék. Tehát
lejegyzem ide, amit láttam, és amit gondolok rajta.

Az Auchanban álltam sorba. Előttem egy középkorú házaspár, és már a
pénztárnál egy idős bácsi 7-8 éves forma fiú unokájával. Az általuk
megvásárolni kívánt termékeket blokkolta éppen a pénztáros.
Egyszerű, középkorú nő, az a fajta, aki gondosan festett melírral titkolja
ősz tincseit, vastagon sminkel, merész bizsukat, kivágott ruhát visel,
hátha ettől fiatalabbnak tűnik. Nem volt rajta semmi különös.
Tehát blokkolt. egymás után húzta le a vonalkódokat, majd megnyomta a
végösszeget. A bácsi felemelte fejét, és figyelmeztette, ott felejtett egy
kést és egy túrórudit a szalagon.
A nő visszapillantott, majd megvonta a vállát.
- Ezt majd készpénzben, már nem tudom beütni.
A bácsi tiltakozott, mondta, hogy sajnos készpénz nincs nála. A nő, mintha
a bácsi hibája lett volna saját figyelmetlensége, végigmérte a toporgó
öreget.
- Akkor itthagyja! Nem tudom beütni, kétszer meg nem húzhatom le a kártyát!
Az öreg töprengett, majd nehéz sóhajjal már-már beleegyezett, lemondott a
késről. De ekkor az unokájára nézett. A kisfiú ijedt arccal bólintott,
hősiesen lenyelte a könnyeit, de vágyakozva nézett a rudira.
Az öreg arcán átfutott minden, amit akkor érzett. Dac, harag, elszántság.
- Sztornózza! - jelentette ki. - Sztornózza az egészet, és üsse be újra!
- Most egy ilyen vénember miatt várjon a sor? - csattant fel a pénztáros.
- Sztornózza! - ismételte az előttem álló házaspár férfi tagja. Csattant a
hangja, a pénztáros összerezzent. Bólogattunk, némán meredtünk a nőre,
követeltük a korrigálást.
A pénztáros csapkodott, de hívta a főnököt, aki hozta a kulcsot, hogy
beüthesse a sztornót. Az öreg kosarából kipakolta a már elrendezett holmit.
A nő egyenként elvette, dobálta nem nézve mi törékeny, mi nyomódik meg.
Ökölbe szorult a kezem.
- Ne törje! - kérte csöndesen a bácsi. - Nem az én hibám.
Szinte esdeklő volt a hangja, bűntudattal teli, mintha rosszat tett volna.
- Talán az enyém? - csattant fel a pénztáros.
- Az öné! - felelte az öreg szinte súgva, bocsánatkérően.
- Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, mint az ilyen vén trógerek, mint
maga! - üvöltötte maszkját veszítve a pénztáros. - Pedig mi lenne magával,
ha én nem dolgoznék? Nem lenne pénze, nem lenne túrórudi.
Az öreg a szemem előtt ment össze. Piros arccal, megalázva fizetettA kisfiú
riadtan nézett nagyapjára.
- Már nem kérem - súgta a rudi felé bökve.
- Dehogynem! - felelte megtört hangon az öreg, és megveregette unokája
kezét,.

Ha mástól hallom a történetet, az lett volna az első gondolatom, miért nem
voltam ott, mert én aztán jól megmondtam volna a pénztárosnak.
Mégis, most, hogy ott álltam, lefagytam. Nem tudtam beszélni, bennem akadt
lélegzet, nem találtam a szavakat. Holott annyira gyűlöltem a nőt, hogy
legszívesebben tíz körömmel estem volna neki. Néztük egymást az előttem
álló házaspárral, és ugyanazt láttam az ő szemükben, amit én éreztem.
Kérdőn bámiltuk egymást, hátha a másik mást látott, hallott.
Talán tévedés történt, az öreg lopott, vagy bűnöző, esetleg a pénztáros
régi haragosa valami nagyon csúnya cselekedet miatt. Talán van magyarázat
arra, amit eddig csak egy II. világháborús filmben láthattam.
Arra, hogy magyar a magyart megalázza, arcul köpi, mert gyengébb,
elesettebb.

Sorrakerültem, és a pénztáros sugárzó mosollyal felém fordult.
- Szép napot! - köszönt.
- Azt már elintézte - csikorogtam jegesen. - Remélem, önmagának is.
Nem felelt, csapkodta az általam vásárolt árut, gyűlölködő tekintetet
vetett rám, de ahogy elkapta a pillantásomat, lesütötte a szemét. Életemben
először örültem, hogy valaki fél tőlem. Tekintetembe, mozdulataimba
beleadtam minden megvetésem.

Később a kocsiban elsírtam magamat.

Milyen nemzet az, amely elfordul a saját állampolgáraitól, csak azért, mert
gyengék? Milyen ország az, ahol az öregeket, a gyengéket meg lehet alázni
büntetlenül?
Milyen ország, ahol a gyereknek azt mondják, ne tanulj, ahol utcára teszik
a családokat, ahol a hatalom elfordul a segítséget kérőktől, az éhezőktől?
És milyen állampolgár, aki ezt demonstrálva megtámadja azt, aki ezt az
országot építve öregedett meg, felnevelte gyerekeit, és kis nyugdíjából
túrórudit szeretne venni az unokájának.
Büszkén elemeljük fel a zászlót nemzeti ünnepeinken, keresztény nemzetnek
valljuk magunkat, de otthon leköpjük a szomszédot, mert más a bőre színe,
mert öreg, vagy fogyatékos, vagy egyszerűen, mert valamiben más mint mi.
Büszkén emlékezünk halott hőseinkre, de mi lenne a hősökkel, ha túlélték
volna? Ha ma el kellene tartanunk őket? Őket is leköpnénk?

Ez a hazaárulás.

Vezér Ágnes