[Csaladtortenet 2] kutatási anyagain sorsa

[Gyorgy Weber]

Kedves Kutatótársak!
Egy kollégánk közelmúltbeli szomorú halálozása a megrendülésen túl olyan
kérdéseket ébresztett, melyek esetleg közérdeklődésre tarthatnak számot. A
téma, hogy mi legyen az egy élet során felhalmozott kutatási anyagunk
sorsa, ha rajtunk kívülálló okok megakasztják, hogy erről magunk döntsünk.
Nagy a veszélye, hogy jelszóval lezárt eszközeinkben marad örökre egy élet
munkája, vagy érdektelen örökösök, hozzá nem értő rokonok dobják szemétbe.

A kérdés messzire vezet, például megfogalmazódik, hogy végtére is hol van
jó helyen egy (lezárt) kutatási projekt?
Pl. a Macse (vagy más civil szervezetek) kezében? De mi van, ha méltatlan
kezekbe kerül a szervezet irányítása, vagy bármi okból megszűnik?
Érdeklődő rokonoknál? Ez csak egy (vagy fél) generációval biztosítja tovább
a megmaradást, nyilván egyikünknek sem ez az eredeti célja!

Szerintem két irányban érdemes elindulni.
1. A jelszóval védett mappák és fájlok vagy webes-netes tartalmak
hozzáférését biztosítani kell az utódok számára (ha valami váratlan
történne). Meg kell határozni számukra olyan személyek és szervezetek
elérhetőségét, akiktől jó reménységgel várható, hogy a hagyatékot
etikailag, jogilag és szakmailag is méltó módon fogják kezelni, védeni,
közzétenni.
Ugyanakkor ez rávilágít annak fontosságára is, hogy kutatásunk választott
formáját igyekezzünk olyanra szabni, hogy nélkülünk is önálló életet tudjon
élni, ne kelljen az értelmezéséhez a személyes magyarázatunk-jelenlétünk.
Például mi lesz vajon a sorsa egy akár példátlanul szépen kivitelezett, jó
nagy méretű, ízléses kerettel ellátott egyedi családfa rajz sorsa halálunk
után?
Vagy egy másik szempont: létrehoztunk nagyon kis példányszámban egy
települési családkönyvet. Vajon a könyv alapját jelentő (mondjuk excell, de
lehetne bármilyen más) adatbázist nem volna-e hasznos a köz javára
bocsátani halálunk után? (Tudom, ezzel kapcsolatban más szempontok is
"játsszanak", de biztosan értitek, mit szeretnék mondani!)

2. A kutatási adathalmazainkat érdemes mások (laikusok) számára is érthető
s egyértelmű szerkezetben tárolni. Az egyes lezárt projekteket védett
helyekre elküldeni (elsősorban közgyűjtemények). A lezáratlan/épülő
projektekről rövid leírásban tájékoztató szöveget hagyni
(kutatótársakkal-rokonokkal még időben megosztani), hogy mi volt a kutatás
célja, koncepciója, felépítése, publikációs stratégia, stb. Gondolni kell a
leírt szövegeink, adattáblázataink mellett a felhasznált források
folyamatos rögzítésére, hogy egy esetleges hagyatékkezelő tisztában legyen
a kutatásunk mélységével. Gondolni kell a számok-szövegek sorsa mellett a
fényképeink sorsáról is: minden fotónak fel kell írni a jellemző adatait
(minimálisan: kit vagy mit ábrázol  kép, mikor és hol készült, ki a fotós
vagy jogtulajdonos), hasznos lehet a fotók digitalizálás utáni gyűjteménybe
(pl. Fortepan?) küldése is, ha ezt egyéb tényező  (pl. rokoni tiltakozás,
személyiségi jogvédelem, stb.) nem gátolja.

Szerintem mindannyian értjük, hogy a *"dolgozz ingyen a közvetlenül a
netre, és megszűnnek a fenti problémák"* válasz mennyire nehezen fogadható
el. Anyakönyvi feldolgozást levéltár csak akkor venne szívesen, ha a
feldolgozás az anyakönyv minden adatára kiterjedne, sőt, ha magát a formát
ők maguk határoznák meg. De nincs ilyen levéltári szándék, a részadatos
indexelések pedig civil erővel gőzerővel folynak (FS, Macse), tehát a
levéltárba esetleg beküldött adataink ott is egyedi leadások maradnak és
*előbb*-utóbb (a technika meghaladja majd a formátumot) nehezen lesznek
kutathatók.

Mi lehet a jó stratégia, milyen szempontok játszanak még? Aligha nekem
jutott ez eszembe először, bizonyára vannak vélemények, tapasztalatok.

üdv:
gy.