[Csaladtortenet 2] Anonym

[Papcsik Béla]

Kedves Ildi!

Még 80-100 évvel ezelőtt is a gyermekhalál a mainál sokkal megszokottabb 
volt. Bármilyen sajnálatos és fájdalmas ezt kimondani ma.
Sok kisgyerekhez nem is hívtak orvost (fel sem merült; miből is tették 
volna). Felfogásuk szerint szerint a halál, úgy tűnik, egy olyan, 
mindenképp bevégződő folyamat volt, amely a betegséggel kezdődött, és 
lezajlása, kimenetele egyértelmű volt.
Kétségtelen az is, hogy az életnek nem volt nagy ára, a halál az élet 
elválaszthatatlan része volt, mi sem természetesebb. Arról nem is 
beszélve, hogy családi körben haltunk meg, családtagjaink messziről is 
odautaztak, körbeállták és búcsúztatták még életében a beteget. 
Gyerekeknél nem hívták össze a családot.
Ma humánus meggondolásból kórházban halunk meg, egyedül, magányosan.

Gondolom, nem csak a mi családunk ősei között fordult elő, hogy a 
számos, évenként bekövetkező "szaporulat" télen is, a fűtetlen, földes 
szoba sarkában, szalmán feküdt. Akkor is, ha beteg volt. Amikor ennek az 
ős-dédinek mondták, hogy így meghal a gyerek, az volt a válasza, hogy 
"van még hét".
Talán nem véletlen, hogy nyelvi örökségünkben a gyereket is, a malacot 
is neveljük (növeljük).
Hát bocsánat hogy ezzel terheltelek benneteket.

üdv
Béla